Ezen a napon utazásunk utolsó napjára ébredtünk. Összepakoltunk magunk után a lakásban a redőnyöket lehúztuk, kulcsot elrejtettük és kiindultunk Berlin Hauptbahnhof felé. Még mielőtt egyenesen odamentünk volna tettünk egy rövid kitérőt még egy utolsó Berlini Fal emlékműhöz, ahol részletesen leírták, hogyan őrizték illetve bővítették évről évre a védelmi rendszert, hogy aztán teljesen áthatolhatatlan legyen, arról is van szó, hogy hogy miképpen fejlődött a védelem az átszökési kísérletekkel párhuzamosan; például volt pár olyan esetre példa, amikor Keletről Nyugat Berlinbe szerettek volna alagúton keresztül átjutni, azonban, amint az első ilyet megneszelték, a fal biztosai elkezdtek a fallal párhuzamos, azaz a menekülő utakra merőleges alagutakat ásni ezzel elősegítve, hogy azok majd egymásba vezetnek. Emellett meglehetett nézni az egyetlen még ma is álló őrtornyot és meglehetett tudni róla, hogy okkal olyan szűkös mint amilyen; azért, hogy az őr ne tudjon fegyverrel együtt lemászni a toronyból ezáltal csökkenteni a kezében lévő fenyegetést, amikor már nem a toronyban van; nem bíztak meg a saját őreikben sem.

A főpályaudvarról induló vonatunk bécsi átszállással haladt Budapest felé egy 11 órás után keretein belül, a vonatút többnyire eseménytelenül telt, viszont kicsit úgy éreztük, hogy kitolt velünk a német vasút weboldala, hiszen nem engedte nekünk, hogy helyjegyet foglaljunk, holott az üléseknek még majdnem a fele nem volt foglalt, de ezt annak tudtam be, hogy biztosan olyasmi lehet a gondolatmenetük, hogy nem akarják az össze ülést áruba bocsátani, hiszen így  kevesebben vennének jegyet a vonatra. Mivel nem vásároltunk helyjegyet ezért kicsit féltünk az út elején, hogy „újjújjujj most akkor mi lesz nem akarunk a földön ülni” de szerencsénkre pont egy olyat ülőhelypárosra sikerült leülnünk, amiért a gazdája kb. 4 órán keresztül nem is jelentkezett, aztán amikor mégis, akkor kénytelenek voltunk 1 órán keresztül állni viszont ez is csak átmeneti volt mert az egy óra után megláttunk pár felüresedett helyet ahová le is csüccsentünk és így mentünk Bécsig. Ott átszálltunk a MÁV egyik szerelvényére, ahová szintén nem sikerült helyet foglalnunk, de jó öreg folyosós, kihajtható, műanyagszékekre tudtunk leülni, aztán amikor megint csak felszabadult egy fülke, oda berendezkedve töltöttük el utunk hátralévő részét. Végül Július 23 22:20-kor, 16 nap és 40 perc után visszaérkeztünk Budapestre a Keleti Pályaudvarra.

A mai napot a Museuminsel felderítésével kezdtük, azon belül is legelőször a Pergamonmuseum-ba mentünk. Ez egy viszonylag kis területen berendezett múzeum volt, de lehet, hogy ez csak akkor tűnt így mivel egy része le volt zárva és nem voltam biztos benne, hogy mégis mennyi minden hagyunk ki belőle. Maga a múzeum túlnyomó többségben a Közel-Keletre engedd betekintést azon belül is leginkább az ókori Mezopotámia és az Oszmán Birodalomból, illetve a Római Birodalomból hozták ide a legtöbb tárgyi emléket; főként szőnyegek, agyagedények, kések, eszközök mozaikból kirakott muszlim kegyhelyek, szobrok, illetve a két legmonumentálisabb darab; a babiloni Ischtar Kapu, illetve a római Piac Kapu, ami Miletusból jött egészen ide. Mindezeket a feltárás helyén szedték darabjaikra és aztán szállították ide őket Berlinbe.

Emelett a Pergamonmuseum-ban helyett kapott egy ideiglenes kiállítás is Heinrich Schliemann-ról, aki egy előtte számomra ismeretlen ember volt. Úgy léptem be a kiállításra, hogy fogalmam sem volt, hogy ki vagy, hogy mit is várjak ettől az egésztől de nagyon nagy pozitív csalódás ért engem. Az egész kiállítás úgy volt kiépítve, hogy ahogyan mi térben végig megyünk a tárlaton, úgy táródik fel előttünk Schliemann kalandos élete. Két kanyar után már annyira beleéltem magam az ő élete történetébe, mintha én magam éltem volna meg helyette, és mivel fogalmam sem volt az ő életéről főleg arról, hogy hogyan végződött, mindig kiváncsian vártam, hogy most vajon milyen fordulatot fog venni az ő története. Történetmesélés mesterfokon.

Miután kiléptünk a Pergamonmuseumból elsétaáltunk a Konzerthaus-ig, ami a Französischer Dom és Neue Kirche között foglal helyet. Ez a két templom egyébként egymásnak szinte kiköpött társai és a francia kisebbségfelé tett nemes gesztusként értelmeztem. Ezen épületek felé haladván útbaejtettükk még a Neue Wache nevű holokauszt emlékművet (ami nekem a kedvencem az összes közül), illletve a Jogi Egyetem előtti térre, ahol megnéztük az 1933-as május 10-i könyvégetést.

A napot az East Side Galleryvel zártuk, ami egy 1316 méter hosszú fal, ami a néhai Berlini Fal maradványaiból épült, most pedig graffitik sokasága díszíti és, ami egykor a félelem és a szétválasztódás szimbóluma volt, most a béke és az együttélésé, milyen költőiek ezek a németek.

Miután felkeltünk és megreggeliztünk, egyből belevetettük magunkat a városba. Első utunk a Brandenburger Tor-hoz vezetett, ahol egy kis nézelődéssel és egy alatta való áthaladással ki is fulloztuk az élményt. Ezek után a majdnem közvetlenül mellette levő Európai Meggyilkolt Zsidók Emlékművéhez mentünk, amit szintén bejártunk, ezután a Großer Tiergarten-en keresztül visszakanyarodtunk a Reichstaghoz, ahová szintén ingyen mentünk be viszont a jegyfoglalásnál a neveden vagy e-mail  címeden kívül meg kellett adnod pár hivatalos papírodnak is az adataid mint például a személyid vagy lakcímkártyád. Az eddigi legkomolyabb ellenőrzés után be is engedtek az épületbe azonban turistáknak csak a tetőre van felmenetel, ahol a régi leégett kupola helyére egy modernebb verzió épült amiben fel lehet menni spirálalakban épített feljárón illetve középen egy hatalmas tükrökkel körbevett oszlop található. Ebben a modern kupolában a Reichstag történetéről tudhatunk meg nagyjából mindent, amire kíváncsiak lehetünk. Bónusz érdekesség a Reichstag-ról, hogy az épületen egyetlen emléktábla található meg, ami pedig a Német-Magyar testvériességről szól.

Miután minden számunkra érdekes dolgot megnéztünk a Reichstagban és annak környékén, elmetróztunk megnézni a Checkpoint Charlie-t, illetve onnan a Potsdamer Platzon lévő fal emlékművet. De mindezek eltörpültek a régi német légierő helyére telepített Topographie des Terrors, ami egy hosszas, részletekbe menő szabdtéri kiállítás a Náci Berlinről, a Párt hatalomátvételéről és bukásáról valamint olyan dolgokról is mesél, amik történelemórákon néha feledésbe vesznek, például, hogy mi is történt pontosan a szellemi vagy testi fogyatékos emberekkel, vagy kik is voltak azok az „elkapók” egészen pontosan. Nagyon érdekesnek találtam  és egyértelműen mondhatom, hogy a tudásomat nagyban tágította, illetve a nácikról alkotott képemet is, noha a róluk alkotott véleményem egyértelműen ugyanaz maradt.

Aznap felkellve a reggeli bíbelődésünk után első dolgunk volt az utcában lévő bagel-es helyre elmenni és megreggelizni. Miután elűztük az éhségünket elindultunk a Rijks Múzeumba, ami lényegében Amszterdam Louvre-ja, nyilván kisebb és „Hollandabb”. Bent igazából a megszokott stílusú festményeket láthattuk, viszont ami különleges volt ebben a helyben az az ország hajós, illetve kereskedő múltjából származó megannyi értékes darab; puskáktól elkezdve hajómaketteken és drágabútorokon keresztül egészen a kínai porcelán vázákig vagy épp a lovagi páncélcsizma alakú pohárig mindenféle eszközök fellelhetőek voltak, amit egykoron az emberek használtak, vagy használhatónak hittek, a ide a belépés, mint ahogy eddig minden múzeumba, ingyenes volt.

Miután kinézelődtük magunkat a Rijks-ben egy alig párperces sétával átgyalogoltunk a Stedelijk Múzeumba. Ahogyan fentebb a Rijks-et és a Louvre-t hasonlítottam össze, ugyanúgy megteszem ezt a Pompidou-val és a Stedelijk-el; az egyik szobában egy rettentően színes túlrészletezett hatalmas szobor volt, a másikban egy egyszínűre festett vászon, a harmadikban pedig egy 3D-s animáció a fogyasztói társadalomról és a testképzavarról. Ami ezt a két múzeumpárost megkülönbözteti egymástól, a koron kívül, hogy míg az előbbiben inkább az ábrázolás illetve a realizmus volt a cél, az utóbbinál sokkal inkább valamiféle üzenet átadásának van minden alárendelve.

Miután ezzel a múzeummal is végeztünk bevásároltunk a múzeum melletti boltba, mindenféle minden féle nasikból, illetve egy általunk összerakott poké bowl-ból álló ebédünket pedig a lakásunkon elköltöttük. Ezután még pihentünk egy kicsit, megnéztünk egy filmet és nekivetettük magunkat az éjszakának. Ez persze nem jelent semmiféle dorbézolást pusztán a turistásabb bazársoron illetve a vöröslámpás negyeden mentünk végig.

Mikor azt éreztük, hogy elkezdünk fáradni még bevásároltunk egy boltban a másnapi vonatutunkra és hazamentünk lefeküdni.

Másnap felkellve mindössze annyira hagytunk időt, hogy kivegyük a mosást, még egy utolsó bagelt megegyünk és kivillamosozzunk a pályaudvarra. Itt elbúcsúztunk Sziklától (ő volt az a barátom, akinek a nagynénjénél laktunk Luxemburgba és itt pedig a nővérénél), ezután én és Andris (a másik barátom, akinek pedig Brüsszelben lakott rokona) felültünk a Berlinbe tartó vonatra. Ez egy 8 órás út volt, aminek 3 nagyon kellemetlen részlete is megmaradt az emlékezetemben, egyik a légkondi hiánya volt, a második a maszk kötelező viselete, ami minden korábbi országban csak ajánlott volt, de Németországban kötelező, valamint az energiaválság miatti térerő hiánya.

A német fővárosba megérkezve még a pályaudvaron megvettük a mindösszesen 9 euroba kerülő jegyünket, ami az egész országban biztosítja az ingyenes vonat és helyi tömegközlekedésünket egy egész hónapra, a német kormány így próbálta kárpótolni az embereket, illetve arra ösztönözni, hogy a válság idején inkább ezeket az utazásformákat használják, ezzel csökkentve az energiafelhasználást az országban. miután villamosra pattanva eljutottunk a szállásra, egyből berendezkedtünk. A lakás, amiben arra a pár napra elszállásoltuk magunkat az én egyik ismerősömé volt, aki megengedte, hogy ottlegyünk arra az időre, így már csak ketten maradtunk egy viszonylag nagy lakásra, ami egy kellemes felüdülés volt, miután ennyi ideig osztoznunk kellett a magánszféránkon egymással.

Aznap este még elnéztünk az Alexanderplatz-ra, ami egyből a kedvenc helyemmé avanzsálta magát, mivel egy erőteljes Kelet-Berlin hangulata van vegyítve azonban azzal, hogy érezhető a már évtizedek óta megtörtént egyesülés, ha a tér a város koronája, akkor a TV-torony pedig a koronaékköve, amibe ugyan végül nem mentünk fel egyszer se, de nagyon biztonságot keltő a jelenléte, ennek a hatalmas, nyílt térnek. Érdekesség a toronnyal kapcsolatban, hogy, amikor megépült ez akart lenni Kelet-Németország „megmutatjuk ti nektek” épülete a nyugatiakkal szemben, azonban két szempontból is félresült a dolog, hiszen olyan hatalmas lett h nyugati csatornákat is fogni lehett rajta, emellett, mivel a torony teteje háromszögekből van kirakva ezért, amikor nappal rásüt a nap egy kereszt látszódik kirajzolódni, azonban ez annyira nem nyerte el a tetszését az NDK fejeseinek, ezért belemagyarázták, hogy az nem is egy kereszt, hanem egy + jel, ami a kommunista Németország előrehaladását hivatott szimbolizálni.

Ma délelőtt elvonatoztunk Burgge-be. Amíg Brüsszel tipikusan az a város, ahova a belga emberek dolgozni, járnak és a turisták mulatozni, Brugge tipikusan egy turistaváros volt. Az egész nagyon hangulatos klasszikus belga vidéki város, az egész várost behálózó kiskanláisokkal, hatalmas templomokkal és klasszikus stílusú házakkal, őszintén szólva lakosból egyet sem láttam, túristából jó sokat ellenben. Miután megebédeltünk, újfent sültkrumplin mivel az itt is mennyei volt, újra vonatra szálltunk Oostende-be. Azért azt meg kell említeni, hogy a vasárnap számomra rejtélyes okokból valamiért egy speciális nap a belgáknak így a vonatjegyünket is féláron tudtuk megvásárolni. Mint ahogy Brugge és Brüsszel, Oostende sem egy az átlagos belga lakóváros, ez ugyanis egy tengermelléki üdülő település. Természetesen megfürödtünk a tengerben, hatalmas hullámokba vetődtünk belőle, és siklottunk a tetejükön. Ezután még egy nagyobb kerülővel visszatértünk a vonatállomásra, onnan pedig egy vonattal vissza Brüsszelbe.

Az ország búcsúztatásaképp úgy döntöttünk, hogy megadjuk a módját és először beültünk egy étterembe. Itt rajtam kívül mindkét barátom kagylót rendelt viszont amikor végeztek vele és már készültünk volna a fizetésre, illetve a távozásra a pincér megkérdezte tőlük, hogy kérnek-e még egyet, INGYEN! Kiderült, hogy a belgáknál ez a vasárnap olyan megszentelt dolog, hogy ebben az étteremben például all-you-can-eat, akció volt a kagylókon, szóval nem is vesztegettük az időt és jól beettünk. Mivel az étterem közvetlenül a Delirium Village mellett volt, gondoltuk azt is méltóan el kell búcsúztatni. Így hát beültünk oda is kis időre, meg kell mondjam; életünk legfinomabb söreit fogyasztottuk ott; Blonde, Wheat, IPA, Meggy, Grapefruit, Alma és Kókusz söröket ittunk, mindegyik elképesztő volt.

Másnap összepakoltunk, kitakarítottunk, leugrottunk a közelben lévő boltba bevásárolni az útra és elmetróztunk a Gare de Bruxelles-Midi-be, ahol az Amsterdam-Centraalba menő járatra szálltunk fel. Az úton észrevett egyetlen érdekesség a határ átlépése után megsokasodó marihuána-farmok voltak, amiket eleinte egyikünk sem ismert fel mert nem bírtuk elképzelni, hogy vajon mit termeszthetnek ilyen méretű fóliasátrakban. 

Amszterdamba megérkezve megvettük a jegyeinket és a villamosra szállva elutaztunk a szállásunkra, amiért megint csak nem fizettünk, hiszen megint csak egy ismerősnél, az egyik barátom Amszterdamban tanuló nővérének lakásán laktunk. Előnye volt az ismerősöknél lakásnak (eltekintve az egyértelmű dolgoktól mint például h nem kell fizetni), hogy tudtunk mindegyikben mosni, így 7 napra való ruhával kihúztuk az egész utat. Miután beraktunk mindent a mosásba és megvacsoráztunk, elszenderedtünk.

Luxemburgból, alig egy órás út vezet Brüsszelbe, azonban ezt sajnos nem siker abszolválnunk, mert a járatunkat valamiért törölték így sajnos másfél órával később érkeztünk meg, de ezen kívül semmi poblémába nem ütköztünk.

A városban lévő tömegközlekedéshez egy 10 alkalmas jegyet vettünk, amit viszont mint később rájöttünk nem kellett volna mindannyiunknak megvenni, hiszen a tömegközlekedésen nincsenek ellenőrök, csak beléptető kapuk, amin a helyiek többsége úgy közlekedik, hogy nem is vesz semmilyen jegyet, hanem csak keresztülpréseli magát a kapun, miután az előttelévő lecsipanotta a jegyét, volt , hogy minket is megkértek erre, természetesen igent mindtunk. Brüsszeli szállásunk is ingyenes volt számunkra mert ezúttal a másikútitársam édesanyjának másodunokatestvérének lakásán rendezkettünk be az ottlétre. eleinte furcsa volt megszokni, hogy sem itt sem Luxemburgban nem kellett és gyakorlatban sem zártuk a lakásajtót. Az egyetlen védelmi vonala a háznak a kapu volt, de az után már ha nagyon akartál bármelyik lakásba benézhettél, aznap már csak egy közeli boltban vacsorára valót vettünk magunknak és lepihentünk.

Másnap nekiláttunk a város felfedezésének. Első utunk az európai parlamenthez vezetett, ahol sok másik hasonló célú épülettel volt körülvéve, rajtunk kívül egy lélek sem járt erre ilyenkor szóval egész kísérteties volt. Onnan egy rövid sétával eljutottunk az Európatörténeti Múzeumba, ahol egy rettentően átfogó és alapos képet kaptunk egész Európa 20. századi történelméről, többnyire objektíven, ami tisztelendő azt elnézve, hogy a város ezen részének inkább van európai identitása mintsem belga, de ez más területén is megfigyelhető volt a városnak. A múzeum számomra azért volt nagyon különleges mert szinte teljesen hiányzott belőle az indulat; pontos képet kaptunk a nemzeti közti feszültségekről, konfliktusokról, egymással szembeni gyűlöletről, de mégis, ahogyan egyre feljebb értél az épületben, egyre egyértelművébbé vált, hogy igazából egyáltalán nem fontosak ezek a dolgok és Európa története nem Európai országok hatalmi harcáról  illetve különálló, sajátos gondjairól szól, hanem az európai emberekről mint egységes tovább nem osztható csoport. Kicsit el is érzékenyített.

A múzeumból kijőve ellátogattunk az alig 200 méterre lévő sültkrumplishoz, ami sokak szerint az ország legjobbja, egyetértek.

Ezután célkeresztünkbe vettük a belvárost, ahol a magunkfajta turistáknak való dolgok kitalálva, megnéztük a Pisilő Kisfiút ábrázoló szobrot, illetve be is gofriztunk, ahogy azt kell. Továbbsétálva kívülről megtekintettük a királyi palotát is, illetve a Delirium Village nevű hleyet, ami lényegében egy zsákutcába minden üzletet magába foglaló sörmennyország. Itt összesen 5 kocsma 12 emeletén keresztül 150 féle csapolt sör volt kapható. Mi egyelőre csak egy „méter”-nek keresztelt sörkostoló ajánlatott próbáltunk ki. Ezáltal egy nap alatt kipipáltuk a Belga gasztronomia 3 legfontosabb résztvevőjét(+1  csokoládé, ami a gofrin volt).

Az első luxemburgi reggelink után rögtön nekivágtunk a városnak, ami hát… Nem óriási. az egész et én lényegében 2 részre osztanám; van a völgyben elterülő Óváros és az a fölött helyet foglaló Újváros, ami főként a vendéglátóhelyek és a boltok által van leuralva, illetve ezen kívül déli irányban ott van a korábban említett kertváros, északra pedig a nagy irodaházakkal teli környék, ahol temérdek uniós épület tornyosul. Legelőször bejártuk az óvárost és környékét, ami tényleg olyan, mint egy völgyben elterülő falucska, ellenben itt közvetlen közelben vannak a hegyek a város határától. A völgy közepén elfolyik egy kis patak illetve vannak liftek is, amik az Óváros és az Újváros közti mozgást segítik elő, a völgy fölött pedig egy kőhíd ível át, nagyon hangulatos, meg kell hogy mondjam. Az Újvárosban található a herceg palotája is, ami nekem különösen tetszett, mert annak ellenére, amit vártam egyáltalán nem volt semmi ízléstelen flancolás; a palota lényegében egy utcányi hosszúságú nagy kúria volt aminek külsején nem voltak giccses aranyozások vagy hasonló, hanem többnyire szolid kőfaragványok.

Pont mielőtt beleuntunk volna a városnézésbe, megláttam egy hirdetményt egy busz hátulján és impulzus szerűen a Nemzettörténeti és Művészeti Múzeum felé vettük az irányt, ami szintén az Újvárosban kapott helyet (praktikus volt, hogy minden így egy helyen volt megtalálható). A múzeumot pincétől padlásig végig sétáltunk és be kell, hogy valljam, egy percre sem unatkoztam. Volt itt fotókiállítás a Közel-Keletről, Luxemburg gyarmati múltjáról (spoiler: nem voltak gyarmatai), a völgyben sokezer évvel ezelőtt élő ősemberekről, numizmatikai kiállítás, hasonló darabok, amik a Louvre-ban voltak, illetve, a rám legnagyobb hatást gyakorló kiállítás, amire az elmúlt évekből emlékszem; Maxim Kantor orosz festő The Rape of Europe c. kiállítás. Kantor alapvetően egy eléggé kemény kritikusa Putyin Oroszországának és mindezt főként a festészetében, jeleníti meg, az oligarcháktól kezdve, a titkosrendőrségen és az agymosott népen keresztül egészen a külföldi barátaiig mindenre kitér, mindezt folytonosan metaforákba illesztve. Mindezek tetejébe nem csak a gondolkodása de a képzőművészeti tehetsége és a színhasználata is elképesztő. Vegyes büszkeség és szégyen fogott el, amikor több képen is Orbán Viktor arcán voltunk szerencsések felfedezni, nagyon jól lehetett parhuzamot vonni a Kantor által felvázolt Putyini Oroszország és az Orbáni Magyarország között.

A múzeumból kijőve az agytekervényeink pihentetéseképp elhatároztuk, hogy megkeressük a több luxemburgi által is emlegetett kebabost, amit meg is találtunk, hiszen nem is nagyon volt más a városban, ott megebédeltünk és még ellátogattunk a Cathédrale de Notre-Dame-ot, ami lényegében egy hatalmas, római stílusban épült katedrális volt, azonban megint csak, a palotára is jellemző, letisztultság volt jelen. Ezután a kedves nagynéni megint csak megvacsoráztatott minket egy sushi étteremben, amire nekünk biztosan nem lett volna pénzünk. A vacsora után még lecsekkoltuk a város állítólagos bulinegyedét, ami lényegében egy utca volt tele bárokkal, nem volt egyáltalán szörnyű, viszont sokkal kevesebb ember volt, mint amennyit az ember elvárna egy ilyen helytől, beültünk egy sörözőbe, ami úgy hirdette magát mint a „BeerMaster Brewery” meg is kóstoltuk, hogy tényleg ilyen finom-e (nem volt az, szörnyű volt, életem legborzasztóbb söre, ráadásul csapolt, 9euróért).

Amikor már úgy gondoltuk, hogy későre jár, elindultunk hazafele. Itt egy játszótéren át vezetett az utunk, ahol a nyilvános WC-t is igénybe vettük. Ez  mellékhelység a legmodernebb volt, amit a kollégái közül bármelyik másik országban láttam; minden alapfunkción kívül még egy külön szemetes is volt a falban a használt tűknek…

Párizsi ottlétünk utolsó eseménydús napján első dolgunk volt a Musée d’Orsay felfedezése, itt is sok másik múzeumhoz hasonlóan ingyenesen sikerült jegyet foglalnunk, a sor viszonylag a hosszabbak közé tartozott a többihez képest, körül belül 30 percet töltöttünk a múzeum előtt.

Számomra kétségen kívül ez volt a legjobb múzeum, ahol utazásunk során jártunk és ez főleg annak tudható be, hogy mennyire sokféle művek voltak itt és az egész helyen szerte mennyire odafigyeltek a részletekre. Voltak itt a világ festményeinek leggyönyörűbb darabjaiból, főleg az impresszionista irányzatból, ami szinte az egész legfölső szintet beborította, voltak itt olyan lélegzetelállító szobrok amelyeknek anatómiai porciói és az érzelmek részletes ábrázolásai az arcokon teljesen emberivé varázsoltak egy egykoron komor kődarabat. A szobrok közül a kedvenceim azok voltak, amelyikek kettő vagy több, mind színben mind textúrában, egymás teljes kontrasztjában álló féle kőből voltak kifaragva. Emellett voltak itt még makettek is illetve még bútorokat is fel lehetett lelni. De számomra a leginkább kiemelkedő dolog maga az épület volt, ami kívülről is igen tekintélyes volt, mivel egy volt pályaudvarról beszélünk, de belülről teljesen elbájolt bárkit; az épület belső építészete olyan jól vonzotta a szemet egyik műről a másikra, egyik szobából a következőbe, hogy az embernek eszébe sem jutott akár egy percre is leülnie, emellett a színek és  a formák összeállítása olyannyira harmonikus és a szem számára kellemes volt, hogy akár a saját házamat is ekképpen rendezném be, az épület olyan volt mint annak tartalma; napokon, heteken akár hónapokon át lehet benne gyönyörködni, keresni az újabb és újabb kihagyott részleteket.

A nap következő részében ellátogattunk L’église de la Madeleine-be, aminek érdekessége, hogy kívülről teljesen úgy néz ki, mint egy görög stílusú templom, azonban belülről láthatóvá válik, hogy a tetején kupolák helyezkednek el, amik egészen páratlan látványt nyújtanak.

A templom után L’Arc de Triomphe felé vettük az irányt, ahol kihagytuk annak a lehetőségét, hogy fölmenjünk a tetejére így csak alulról vizsgáltuk meg. Megkerestük az 1809-es Győri csatára megemlékező feliratot is a Diadalíven, ami Raab-ként van megörökítve.

Innen pedig a Bois de Boulogne névre hallgató óriási parkban mentünk, ahol tettünk egy terjengősebb sétát, ezután pedig egy, a park melletti, vendéglőben ebédeltünk.

Étkezés  után még elnéztünk  a Père Lachaise temetőben, ami a város legnagyobb sírkertje(területe 439300m²), megannyi híres ember földi maradványainak adva otthont mint például Frédéric Chopin, Osar Wilde és Jim Morrison.

Ez a sok sétálás és metrózás után kifáradva leheveredtünk a kedvenc helyemre a városban, a Canal St. Martin partjára, ahol a környék nagy nyüzsgésének közepette beszélgetve, piknigezgetve töltöttük el a maradék időnket itt Párizsban

Másnap reggel felkeltünk, összepakoltunk és elmentünk a Gare du Nord-hoz, ahol felszálltunk a Luxemburgba tartó vonatra, a szerelvény megint csak nagyon gyorsan haladt és mintegy 3 órán belül már a Luxembourg Gare Central-ban találtuk magunkat, ahonnan márcsak egy félórás út volt hátra, amit tömegközlekedéssel tettünk meg (Luxemburgban egyébként teljesen ingyenes).

A szállásunk a kertváros közepén helyezkedett el, mivel egyikünk unokatestvérei már pár éve kint laktak, habár éppen csak a nagynénje volt ott, aki viszont mindenre gondunkat viselte. Így a luxemburgi lakhatásunkért nem kellett egy centet sem fizetnünk.

Aznap este a legnagyobb luxemburgi üzletlánc a Delhaize egyik üzletében vettük meg a vacsorához valót, amiben igazából az érdekesség az az, hogy én még soha életemben nem láttam ilyen bőséges „boltot” sehol a világon, szó szerint minden volt, amit az ember képzelni de meg az is, amit nem, abból is rengeteg fajta (pl.: több holland gasztronómiával találkoztunk itt mint egész Amszterdamban), a „legnyugateurópaibb” hely volt ez, ahol valaha jártam.

Az előző postban említett reggeli rutinunk után ma ismét nekivágtunk a városnak; először elmentünk a Musée de l’Orangerie-hez, amit ez egyik barátom ajánlott, mint amit mindenképpen érdemes megnézni ennek ellenére nem büszkélkedhet annyi látogatóval mint mondjuk a Louvre. Ennek ellenére is egy méltányos sor állt az épület előtt. Megérdeklődtük, hogy hogyan is lehetne ide bejutni, abban reménykedve, hogy az előző napi sikertelen jegyfoglalás nem jelenti a végét ennek a látogatásnak, de sajnos igen. A múzeumba csak interneten megvásárolt/lefoglalt jeggyel lehet bejutni.

Ezek után a Centre Pompidou felé vettük az irányt, azonban amint megérkeztünk, lemondtunk azon tervünkről, hogy még délelőtt bejutunk oda, mivel hatalmas sor állt előtte. Így úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Sacré Cœur-höz. A templom a város legmagasabb pontján áll a Montmarte-on, ami még így is mindössze 130m magas. A nyári nagy turista-özön következtében ötszörösére nőttek a sorok, ha nem nagyobbra, ami itt sem volt kivétel. Miután kiálltuk a sort még egy gyors biztonsági ellenőrzés keretein belül megkellett mutatnunk a táskánk belsejét és végül beengedtek. Maga az épület egy római katolikus templom, ami román és bizánci jegyeket hordoz magán. Gyönyörű belseje volt, ami szinte mindenhol ki volt aranyozva, díszítve. Emellett tele volt kisebb műalkotásokkal is (freskók, szobrok stb.), amik nekem azért maradtak meg különösen, mivel a templom nevében is lévő Szentelt Szív motívumot dolgozták fel.

Miután kinézelődtük magunkat a templomban nekivágtunk a Montmarte oldalában fekvő városrészbe.  A domb tetején lévő souvenir boltoktól és vendéglőktől kiindulva és lefelé sétálva olyan látványosságok szegélyzik az utunk, mint La Maison Rose, Le Moulin de la Galette(Bal du moulin de la Galette című Renoir festmény helyszíne), a Café des de Moulins (az Amélie csodálatos élete c. film ikonikus kávézója), a „Szeretlek Fal”, illetve a domb lábánál helyezkedik el a Moulin Rouge is.

A Montmarte-on tett látogatásunk után visszamentünk a Centre Pompidou-hoz, ahonnan addigra már elpárolgott a sor nagy része így be tudtunk jutni. Sokan elkövették azt a hibát, hogy az akkor 5 működő bejáratból csak 3 használtak és azoknál állt még 3 oszlopban egy közepes méretű sor, mindenkinek ajánlom, hogy ilyenkor csak menjen be oldalt, nem meglepő módon mindegyik bejárat pontosan ugyanazt tudja csak valamiért ezt sokan nem vették észre. A Pompidouba nem kell jegyet foglalni, csak bemész, odasétálsz a kasszához és pusztán kikéred a neked legjobban kedvező jegyet, hozzá se kell tennem, hogy ez ezúttal is ingyenes volt.

Bevallom őszintén nekem legutóbb, amikor itt jártam nem tetszett a kortárs művészeti stílusban alkotott művekből összeállt kiállítás, akkor úgy éreztem, hogy noha a művészet szubjektív, az erőfeszítés és/vagy kreativitás sok helyen hiánzyott. Fogalmam sincs, hogy mi változott azóta, de ezúttal valamiért sokkal jobban élveztem az egészet és a legutóbbi látogatásom keserűségét most egy érdekes, váratlan íz váltotta fel, amit bár nehéz volt bevallanom magamnak, de tévedtem a múzeummal kapcsolatban.

Aznap felkellve olyan egyszerűen kezdtük a reggelt, mint ahogyan azt tettük mindegy egyes másik alkalommal, az utazásunk alatt; lezuhanyoztunk, fogat mostunk, átöltöztünk és reggeliztünk. Ez a párizsi napjaink alatt teljes egészében a szálláson telt, hiszen minden megvolt ott ezek közül. A szállásunk egyáltalán nem volt egy úri lakosztály, viszont a párizsi szállások árait és tumultusát figyelembe véve mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezen érdemes lesz spórolni amennyit csak lehetséges, így is tettünk. A hely egy diákszálló volt, egyáltalán nem volt hívogató külsője se belseje, viszont megvolt benne az az elragadó minimalisztika feldobva a ’90-es illetve a 2000-es évek dizájn elemjeivel, amiket egy valószínűleg hozzá nem értő, de annál inkább „hip” ember álmodott meg, valószínűleg sokan csak szimplán ízléstelennek bélyegezték volna, de nekem tetszett, a szobánk egészen kicsi volt mindössze körülbelül 10-12m² lehetett, helyet foglalt benne kettő különálló ágy a föld közelében, illetve kettejük között, fennt, egy harmadik, mindezen kívül volt még egy tökürrel ellátott csap, illetve pár magasan lévő polc. Az ár úgy alakult, hogy hármunknak, 4 éjszakára, összesen 450 euro volt, illetve az ár magában foglalta a reggelinket, a szálló egyébként tele volt hozzánk hasonló spórolós fiatalokkal, mindez a párizsi 1-es zóna legszélén, szóval épphogy csak viszonylag kényelmes távolságra a város legérdekesebb részeitől (természetesen turista szemmel).

A nap első programja a Louvre volt. 10.30-ra mentünk az épülethez, mivel 11-re voltak jegyeink foglaltak, ezeket érdemes minimum 2 nappal a tervezett érkezés előtt lefoglalni ezáltal bebiztosítani a helyeinket. Meglepő módon a bejutás nagyon gyorsan lezajlott; mindössze 10 percet kellett várnunk a mi időpontunkra fenntartott sorban, ahol rajtunk kívül körülbelül 100 ember állt még, amíg nem mindenkit lényegében egyszerre beengedtek. A jegyeket egyébként pofon egyszerűen  le lehet foglalni a hivatalos weboldalukon és sok más európai múzeumhoz hasonlóan EU-s személyi igazolvánnyal rendelkező diákoknak a belépés ingyenes. Amikor legutóbb jártam a Louvre-ban, akkor összesen 4 óra hosszát voltam bent, ezt úgy, hogy átszaladtam pár helyen illetve, voltak olyan részei, amiket nem is láttam, mindez nem meglepő, hiszen a hely hatalmas. Mostani látogatásunk alkalmával szó szerint mindenen végig mentünk, ami lényegében 4, hosszasan elnyúló emeletet jelent. Nagyon örültem, hogy most bármilyen sietség nélkül volt lehetőségem megint megnézni az egészet, hiszen legutóbb pont kihagytam a legfelső szintet, magamban mondván: „biztosan nincs ott már semmi ennél érdekesebb”, borzasztóan nagyot tévedtem. Véleményem szerint az szint messzemenőleg a legjobb. A prospektus szerint a francia festők emelete, de azon belül elképesztően sokrétű, itt jöttem rá, hogy az általam korábban nem kedvelt és unalmasnak tartott, csendéleteket is lehet nagyon érdekesnek, mélyre hatolónak ábrázolni, emellett ezen az emeleten van bőven a legkevesebb látogató, ami egy igazi felüdülés lehet a fullasztó tömeg után az alsóbb szinteken. Így összesen nagyjából 5 órát töltöttünk a múzeumban. Ezután megebédeltünk egy pékségben és egy szupermarketben vett ételekből, amit a szajna parton költöttünk el. Az erre a napra maradó utolsó programunk a Marais meglátogatása volt, ami Párizs egyik leghangulatosabb negyede, ahol temérdek galéria, fiatalos butik és melegbár kap helyet,(Fun Fact: összesen 173 szivárványos zászlót számoltunk össze) emellett ezen a területen volt valaha a város zsidónegyede is és a mai napig is számos kóser étterem található itt.