Az első luxemburgi reggelink után rögtön nekivágtunk a városnak, ami hát… Nem óriási. az egész et én lényegében 2 részre osztanám; van a völgyben elterülő Óváros és az a fölött helyet foglaló Újváros, ami főként a vendéglátóhelyek és a boltok által van leuralva, illetve ezen kívül déli irányban ott van a korábban említett kertváros, északra pedig a nagy irodaházakkal teli környék, ahol temérdek uniós épület tornyosul. Legelőször bejártuk az óvárost és környékét, ami tényleg olyan, mint egy völgyben elterülő falucska, ellenben itt közvetlen közelben vannak a hegyek a város határától. A völgy közepén elfolyik egy kis patak illetve vannak liftek is, amik az Óváros és az Újváros közti mozgást segítik elő, a völgy fölött pedig egy kőhíd ível át, nagyon hangulatos, meg kell hogy mondjam. Az Újvárosban található a herceg palotája is, ami nekem különösen tetszett, mert annak ellenére, amit vártam egyáltalán nem volt semmi ízléstelen flancolás; a palota lényegében egy utcányi hosszúságú nagy kúria volt aminek külsején nem voltak giccses aranyozások vagy hasonló, hanem többnyire szolid kőfaragványok.

Pont mielőtt beleuntunk volna a városnézésbe, megláttam egy hirdetményt egy busz hátulján és impulzus szerűen a Nemzettörténeti és Művészeti Múzeum felé vettük az irányt, ami szintén az Újvárosban kapott helyet (praktikus volt, hogy minden így egy helyen volt megtalálható). A múzeumot pincétől padlásig végig sétáltunk és be kell, hogy valljam, egy percre sem unatkoztam. Volt itt fotókiállítás a Közel-Keletről, Luxemburg gyarmati múltjáról (spoiler: nem voltak gyarmatai), a völgyben sokezer évvel ezelőtt élő ősemberekről, numizmatikai kiállítás, hasonló darabok, amik a Louvre-ban voltak, illetve, a rám legnagyobb hatást gyakorló kiállítás, amire az elmúlt évekből emlékszem; Maxim Kantor orosz festő The Rape of Europe c. kiállítás. Kantor alapvetően egy eléggé kemény kritikusa Putyin Oroszországának és mindezt főként a festészetében, jeleníti meg, az oligarcháktól kezdve, a titkosrendőrségen és az agymosott népen keresztül egészen a külföldi barátaiig mindenre kitér, mindezt folytonosan metaforákba illesztve. Mindezek tetejébe nem csak a gondolkodása de a képzőművészeti tehetsége és a színhasználata is elképesztő. Vegyes büszkeség és szégyen fogott el, amikor több képen is Orbán Viktor arcán voltunk szerencsések felfedezni, nagyon jól lehetett parhuzamot vonni a Kantor által felvázolt Putyini Oroszország és az Orbáni Magyarország között.

A múzeumból kijőve az agytekervényeink pihentetéseképp elhatároztuk, hogy megkeressük a több luxemburgi által is emlegetett kebabost, amit meg is találtunk, hiszen nem is nagyon volt más a városban, ott megebédeltünk és még ellátogattunk a Cathédrale de Notre-Dame-ot, ami lényegében egy hatalmas, római stílusban épült katedrális volt, azonban megint csak, a palotára is jellemző, letisztultság volt jelen. Ezután a kedves nagynéni megint csak megvacsoráztatott minket egy sushi étteremben, amire nekünk biztosan nem lett volna pénzünk. A vacsora után még lecsekkoltuk a város állítólagos bulinegyedét, ami lényegében egy utca volt tele bárokkal, nem volt egyáltalán szörnyű, viszont sokkal kevesebb ember volt, mint amennyit az ember elvárna egy ilyen helytől, beültünk egy sörözőbe, ami úgy hirdette magát mint a „BeerMaster Brewery” meg is kóstoltuk, hogy tényleg ilyen finom-e (nem volt az, szörnyű volt, életem legborzasztóbb söre, ráadásul csapolt, 9euróért).

Amikor már úgy gondoltuk, hogy későre jár, elindultunk hazafele. Itt egy játszótéren át vezetett az utunk, ahol a nyilvános WC-t is igénybe vettük. Ez  mellékhelység a legmodernebb volt, amit a kollégái közül bármelyik másik országban láttam; minden alapfunkción kívül még egy külön szemetes is volt a falban a használt tűknek…